Itt az idő: felejtsük el végre az augusztus 20-i tűzijátékot, és adjuk vissza az ünnepet az embereknek
Minden évben ugyanaz a koreográfia: a kormány bejelenti a „minden idők” látványosságát, a fél ország felháborodik az árán, az állatvédők előre szólnak, a kutyások rettegnek, sokan pedig egyszerűen csak nyugodtan szeretnének ünnepelni. Aztán jön a félórás durrogás, füst, fény, zaj, másnap pedig mindenki ott folytatja, ahol abbahagyta. Pedig augusztus 20-a lehetne ennél sokkal több.
A tűzijáték ma már nem ünnep, hanem politikai izommutogatás
Az augusztus 20-i tűzijáték régen sokaknak valóban különleges élmény volt. Családok mentek ki a Duna-partra, gyerekek nézték tátott szájjal az eget, és az egésznek volt valami közös, nyári, ünnepi hangulata.
Csakhogy azóta ez a műfaj túlnőtt önmagán.
Ma már nem elég szépnek lennie. „Európa legnagyobbjának” kell lennie. Nem elég emlékezetesnek lennie, minden évben rá kell mondani, hogy most aztán tényleg rekord. Nem az ünnephez igazítják a látványt, hanem a látványhoz próbálnak ünnepet gyártani.
A legutóbb ismert adatok szerint a 2025-ös Szent István-napi programsorozat összköltsége nagyjából 14,5 milliárd forint körül lehetett, ebből külön a tűzijátékra bruttó 3,6 milliárdos szerződésről írtak a lapok. Egy évvel korábban az egész rendezvénysorozat legalább 15 milliárd forintba kerülhetett, a tűzijáték külön tétele pedig 2,4 milliárd volt.
Ez már nem az a kategória, amit az ember egy legyintéssel elintéz, hogy „hát egyszer van ilyen egy évben”.
Egyszer van, igen. De pont ezért kellene jobban kitalálni.
Az ország nem attól lesz összetartó, hogy fél óráig egyszerre néz felfelé
Augusztus 20-a elvileg az államalapítás ünnepe. A közös múlté, a nemzeti önazonosságé, annak az érzésé, hogy ez az ország nem csak plakátokon létezik, hanem emberekben, városokban, falvakban, történetekben, zenében, színházban, kenyérben, vitában, emlékezetben.
Ehhez képest az ünnep csúcspontja évről évre egy központilag megrendelt, brutálisan drága, pár perces látványshow.
A baj nem az, hogy a tűzijáték látványos. Hanem az, hogy túl sokáig úgy tettünk, mintha ez lenne maga az ünnep.
Pedig a nemzeti összetartozás nem pirotechnikai effekt. Nem attól lesz valaki magyarabb, hogy 46 ezer fényrobbanást néz végig a Duna fölött. Nem attól érez közösséget, hogy ugyanazt a füstöt szívja, mint több százezer másik ember.
Az összetartozás akkor születik, amikor valaki talál magának helyet az ünnepben.
A családos. Az idős. A vidéki. A budapesti. A kutyás. A csendet szerető. A népzenét kereső. A kortárs kiállításra kíváncsi. A színházba ritkán jutó. A gyerek, aki ingyen mozizna. A fiatal, aki koncertre menne. Az ember, aki nem politikai díszletet akar látni, hanem végre valamit, amiben tényleg részt vehet.
A tűzijáték ára országos ünnepet is teremthetne
A budapesti tűzijátékra szánt milliárdokból nem egyetlen hatalmas show-t kellene venni. Hanem sok száz kisebb, emberközelibb programot az egész országban.
Lehetne belőle ingyenes színházi nap. Nem csak Budapesten, nem csak a kiváltságos helyeken, hanem megyeszékhelyeken, kisvárosokban, falvakban, művelődési házakban, szabadtéri színpadokon.
Lehetne belőle országos mozinap, magyar filmekkel, klasszikusokkal és kortárs alkotásokkal. Lehetne gyerekprogram, kézműves foglalkozás, népmese, bábszínház, vizes program, strandnap, családi piknik.
Lehetne népművészeti fesztivál, hagyományőrző bemutató, táncház, helyi ételek ünnepe, kenyérsütés, kézműves vásár. Nem gagyi kirakodóvásár, ahol minden második stand ugyanazt az import műanyag kacatot árulja, hanem valódi magyar mesterségek, valódi helyi ízek, valódi emberek.
Lehetne kortárs kiállítás, irodalmi est, ingyenes múzeumi nap, nyitott kormányzati épületek, parlamenti programok, történelmi séták, viták, beszélgetések arról, milyen országban akarunk élni.
Mert az államalapítás ünnepén talán nem lenne ördögtől való, ha az állam végre nem csak fényt lőne az égre, hanem ajtókat is nyitna az emberek előtt.
A durrogásnak ára van, csak nem mindig a költségvetésben látszik
A tűzijáték ellenzői nem minden évben ugyanazt az unalmas hisztit ismételgetik. Valódi okok vannak mögötte.
Az állatvédők régóta figyelmeztetnek: a hangos robbanások sok kutyának, macskának és vadon élő állatnak komoly stresszt okozhatnak. Ilyenkor rengeteg állat pánikba esik, elszökik, megsérül, vagy egyszerűen napokig retteg. A gazdák pedig előre készülnek: zárt hely, nyugtatás, sötétített szoba, hangos zene, állatorvosi tanács.
Ez nem ünnep. Ez kényszerű védekezés.
Ott vannak azok is, akik egyszerűen nem bírják a zajt. Kisgyerekes családok, idősek, betegek, autizmussal élők, poszttraumás stressztől szenvedők, vagy bárki, akinek a durrogás nem látvány, hanem szorongás.
Róluk valahogy ritkábban szól a nemzeti összetartozás.
Pedig ha egy ünnep közben emberek és állatok tömegeinek kell menekülési tervet készíteniük, akkor talán ideje lenne feltenni a kérdést: biztosan ez a legjobb formája a közös örömnek?
Van már más út: drónshow, lézer, fényfestés, városi ünnep
A technológia régen túllépett azon, hogy csak robbanással lehet látványt csinálni. Drónshow, lézershow, fényfestés, vetített történelmi animációk, épületmapping, zenei fényjátékok, vízi installációk, csendesebb látványprogramok – ma már bőven vannak alternatívák.
Ezek sem ingyen vannak. Ne tegyünk úgy, mintha egy drónshow-t két egyetemista összerakna laptopról egy délután alatt. De kevesebb zajjal, kevesebb füsttel, kevesebb félelemmel és sokkal modernebb módon lehetne látványos ünnepet szervezni.
Ráadásul nem kellene mindent egyetlen budapesti esti csúcspontra építeni.
Lehetne többnapos, országos, decentralizált ünnep. Olyan, ahol a nagyvárosok, kisvárosok és falvak saját programokat kapnak. Olyan, ahol nem minden központból érkezik, hanem helyben is születik valami.
A nemzeti ünnep nem attól lesz nemzeti, hogy Budapesten nagyot szól.
Hanem attól, hogy az ország minél több pontján érezhető.
A Fidesz látványállama helyett végre lehetne közösségi ünnep
Az elmúlt években a kormány imádta a grandiózus díszleteket. Nagy színpad, nagy fény, nagy hang, nagy zászló, nagy költség. Minden óriási, csak közben valahogy az ember lett benne egyre kisebb.
Ez a baj az augusztus 20-i tűzijátékkal is. Nem az ünneplő emberekről szól, hanem a hatalom önképéről. Arról, hogy nézzétek, mekkorát tudunk rendelni. Mekkora fénysort, mekkora hangot, mekkora drónalakzatot, mekkora központi látványt.
Csakhogy az ország nem díszlet.
A nemzeti összetartozást az elmúlt évtizedekben nem építeni próbálták, hanem kisajátítani. Volt „nemzetinek” nevezett oldal, „nemzetietlennek” bélyegzett oldal, volt folyamatos ellenségkeresés, kulturális árkok, politikai listázás, megmondás, ki a jó magyar és ki nem az.
Ezután különösen kevés egy félórás égi parádé.
Ha komolyan gondoljuk az államalapítás ünnepét, akkor nem újabb tűzijáték kell, hanem olyan ünnep, amelyben nem csak a kormány hívei, nem csak a turisták, nem csak a budapesti tömeg, hanem tényleg mindenki talál valamit.
A néptáncos és a rocker. A nyugdíjas és a kamasz. A falusi család és a belvárosi egyetemista. A hagyományőrző és a kortárs művészetet kereső. Az, aki templomba menne, és az, aki koncertre. Az, aki történelmet akar, és az, aki végre csak egy jó napot szeretne a gyerekeivel.
A nagy kérdés: show-t akarunk, vagy ünnepet?
A tűzijáték mellett mindig elhangzik, hogy sokan szeretik. Ez igaz. Sokan tényleg szeretik. Csakhogy egy állami ünnepnek nem az a dolga, hogy a leglátványosabb, legzajosabb, legdrágább megoldást válassza csak azért, mert az könnyen eladható.
Egy ország felnőttsége ott kezdődik, amikor képes elengedni a megszokott gesztusokat, ha azok már több vitát, kárt és feszültséget termelnek, mint közös örömöt.
Nem kell eltörölni augusztus 20-át. Épp ellenkezőleg: végre komolyan kellene venni.
Legyen országos ünnep, ne budapesti látványközpont. Legyen benne hagyomány, kultúra, színház, zene, film, vita, gyerekprogram, nyitott intézmény, közösségi élmény. Legyen modern, de ne talmi. Legyen nemzeti, de ne kirekesztő. Legyen emlékezetes, de ne félelmetes.
A tűzijáték ideje lejárt.
Nem azért, mert nem szép.
Hanem mert túl kevés ahhoz, amit augusztus 20-ának jelentenie kellene.
