Scherer Péter halála után néhány órával Liptai Claudia megrendítő sorokkal búcsúzott a Jászai Mari-díjas színésztől. A bejegyzésből egy eddig kevésbé ismert részlet is kiderült: Scherer Péter beteg volt, erről azonban a nagyközönség szinte semmit nem érzékelt. Nem panaszkodott, nem tette közszemlére a küzdelmét, nem ebből akart figyelmet. Dolgozott, játszott, mesélt, jelen volt – úgy, ahogy csak ő tudott.
Liptai Claudia azt írta: „Soha nem panaszkodtál, pedig tudtuk, hogy beteg vagy”, majd hozzátette, hogy egy idő után mintha „visszaköltözött volna az élet” Scherer szemébe és a szín a hajába. Ezek a mondatok különösen szívszorítóak most, amikor már tudni lehet: a közönség egy olyan embert látott színpadon és filmen, aki a saját nehézségeit csendben viselte, miközben másoknak továbbra is adott valamit magából. A halálhírt a Nézőművészeti Kft. közölte, a színész 64 éves volt.
A közönség ebből szinte semmit nem vett észre
Scherer Péter nem olyan embernek tűnt, aki a bajait kifelé vitte volna. Liptai Claudia búcsúja alapján a hozzá közel állók tudták, hogy beteg, de a nézők ebből legfeljebb annyit érezhettek, hogy minden szerepében még nagyobb súlya lett a jelenlétének. A nyilvánosság előtt nem a betegségéről szóltak a hírek, hanem az alakításairól, a színházi munkáiról, a kollégáival való különleges kapcsolatairól, arról az összetéveszthetetlen hangról és energiáról, amely miatt annyian szerették.
Ez teszi igazán megrendítővé a történetet. Miközben a teste talán már küzdött, ő továbbra is a közönség felé fordult. Nem magyarázkodott, nem panaszkodott, nem kért külön figyelmet. Ment, dolgozott, játszott, beszélgetett, és ha kellett, ugyanazzal a finom humorral, emberséggel és különös belső fényességgel volt jelen, amely egész pályáját jellemezte.
Nemcsak színész volt, hanem nagyon szerethető ember
Scherer Péterben volt valami ritka közvetlenség. Nem távoli sztárként hatott, hanem olyan emberként, akit a néző szinte ismerősének érzett. Ha megjelent a színpadon vagy a filmvásznon, azonnal figyelni kellett rá. Nem azért, mert hangosabb volt másoknál, hanem mert természetes volt. Esendő, ironikus, okos, fájdalmasan emberi.
Scherer Péter halála után néhány órával Liptai Claudia megrendítő sorokkal búcsúzott a Jászai Mari-díjas színésztől. A bejegyzésből egy eddig kevésbé ismert részlet is kiderült: Scherer Péter beteg volt, erről azonban a nagyközönség szinte semmit nem érzékelt. Nem panaszkodott, nem tette közszemlére a küzdelmét, nem ebből akart figyelmet. Dolgozott, játszott, mesélt, jelen volt – úgy, ahogy csak ő tudott.
Liptai Claudia azt írta: „Soha nem panaszkodtál, pedig tudtuk, hogy beteg vagy”, majd hozzátette, hogy egy idő után mintha „visszaköltözött volna az élet” Scherer szemébe és a szín a hajába. Ezek a mondatok különösen szívszorítóak most, amikor már tudni lehet: a közönség egy olyan embert látott színpadon és filmen, aki a saját nehézségeit csendben viselte, miközben másoknak továbbra is adott valamit magából. A halálhírt a Nézőművészeti Kft. közölte, a színész 64 éves volt.
A közönség ebből szinte semmit nem vett észre
Scherer Péter nem olyan embernek tűnt, aki a bajait kifelé vitte volna. Liptai Claudia búcsúja alapján a hozzá közel állók tudták, hogy beteg, de a nézők ebből legfeljebb annyit érezhettek, hogy minden szerepében még nagyobb súlya lett a jelenlétének. A nyilvánosság előtt nem a betegségéről szóltak a hírek, hanem az alakításairól, a színházi munkáiról, a kollégáival való különleges kapcsolatairól, arról az összetéveszthetetlen hangról és energiáról, amely miatt annyian szerették.
Ez teszi igazán megrendítővé a történetet. Miközben a teste talán már küzdött, ő továbbra is a közönség felé fordult. Nem magyarázkodott, nem panaszkodott, nem kért külön figyelmet. Ment, dolgozott, játszott, beszélgetett, és ha kellett, ugyanazzal a finom humorral, emberséggel és különös belső fényességgel volt jelen, amely egész pályáját jellemezte.
Nemcsak színész volt, hanem nagyon szerethető ember
Scherer Péterben volt valami ritka közvetlenség. Nem távoli sztárként hatott, hanem olyan emberként, akit a néző szinte ismerősének érzett. Ha megjelent a színpadon vagy a filmvásznon, azonnal figyelni kellett rá. Nem azért, mert hangosabb volt másoknál, hanem mert természetes volt. Esendő, ironikus, okos, fájdalmasan emberi.
